Ülök a vonaton velem szemben egy fiatal pár, boldognak kellene lenniük, hiszen babát várnak. De mégsem ez a helyzet.
A kismama szeméből valami megfoghatatlan szomorúság sugárzik, a férfiéból pedig elfojtott düh. Nem ismerem az előzményeket, mégis úgy gondolom semmilyen bűn nem érdemel ilyen megalázást, amit ennek a nőnek át kellett élnie a fülem hallatára. A férfi halkan és kimérten lökte oda a feleségének – Csak azért vettelek el, mert terhes maradtál! – A fiatal asszony szeme könnybe lábad és az ifjú férj újabb „kedves” szavakat intéz felé – Most meg mit bőgsz!? ... Ha látnád magad, ahogy folyik a taknyod és a nyálad...Legalább töröld már meg a képed... Vegyél elő egy papír zsebkendőt te szerencsétlen!... Undorító vagy! – A gyomrom forog és valóban undorító amit látok, de nem a kismama a szánalmas és undorító számomra, hanem az a balfék, érzelmi analfabéta aki, „jófejségből” feleségül vette.
Bevallom nem bírtam szó nélkül megállni, és az úrnak azt tanácsoltam, hogy sürgősen forduljon szakemberhez, mert szemmel láthatóan gondjai vannak. Igazából nem is tudom, hogy honnan vettem a bátorságot, mégis megtettem. A legmeglepőbb az volt, hogy nem ugrott a torkomnak, hanem elővette legbájosabb mosolyát és egy papír zsebkendőt, amit e szavakkal nyújtott át „szeretett arájának”: – Na jól van, ne sírj már, csak vicceltem! – Ez végképp kiverte nálam a biztosítékot. Ez a nárcisztikus barom komolyan nem érzi, hogy mit csinál?
A megdöbbentő az egészben az, hogy tényleg nem, és valóban segítségre szorul. Egy érzelmileg sérült ember, aki a gyermekkorából hozott sérüléseit, szorongásait, a partnerén torolja meg. A fájdalmas az egészben az, hogy ez a viselkedés oldja a benne felgyülemlett feszültséget, és ezt napról- napra, hétről- hétre, évről-évre megfogja ismételni, mindaddig, amíg van valaki, aki annyira szereti őt, hogy ezt hagyja.
Vannak akik azt mondják ezekre az emberekre, hogy „energiavámpírok”, akiket messzire el kell kerülni. Talán nem így van! Úgy gondolom, ezek a bántalmazók maguk is segítségre szorulnak, csak nincsenek ezzel tisztában. Ha ezek az emberek ráébrednek, mi vezérli őket, mi az a trauma, ami miatt ilyen szörnyeteggé váltak, akkor kiegyensúlyozott boldog családi életet élhetnek, mind ők, mind az általuk terrorizált házastárs is. De ehhez feltétlenül rá kell ébredniük, hogy a viselkedésük nem egészséges.
Nagyon sok esetben sem a bántalmazott sem a bántalmazó nem érzékeli milyen gyilkos játszmák zajlanak közöttük. Miközben a bántalmazott elveszíti az önbecsülését és egyre értéktelenebbnek érzi magát, addig a bántalmazó látszólag kiegyensúlyozott, magabiztos ember benyomását kelti, pedig csak egy mélyen szorongó, érzelmileg felnőni képtelen „kisgyerek”.
Napjainkban nagyon sok szó esik a nők elleni erőszakról, de az emberek többsége csak a fizikai bántalmazást tartja erőszaknak. Pedig ha tudnák, hogy mire az első pofon elcsattan – ha egyáltalán elcsattan – addigra a bántalmazott lelkileg már romokban hever, hiszen a lelki terror, ha külsérelmi nyomot nem is, de pszichésen igenis mély nyomokat hagy.
Külön problémának tartom azt is, hogy a kívülállók általában egy látszólag jól működő kapcsolatot látnak, hiszen a bántalmazó, vagy nevezhetjük agresszornak – ahogy tetszik – köztiszteletben álló, csodálatosan jó ember a társadalomban. Tehát nem általában agresszív emberről van szó, hanem egy olyan valakiről, aki a saját frusztrációját, önértékelési zavarát a másik emberre vetíti rá, arra, akit állítólag szeret.
A bántalmazott szinte minden esetben először saját magában keresi és véli megtalálni a hibát: „Biztosan igaza van, rosszul látom...”, „Túl érzékeny vagyok, nem kéne ilyen apróságon megsértődnöm” stb... Már abban sem biztos, hogy amit érez, azt jogosan érzi-e? Úgy gondolja, a fájdalom, ami belülről emészti, az mind az ő gyengesége, alkalmatlansága, és ha jobban teljesítene, nem lenne ennyire érzékeny, stb., sokkal boldogabb lehetne, hiszen a párja szereti őt, csak ő nem méltó erre a szeretetre, amit a párja minduntalan meg is erősít benne. A közvetlen környezete is azt látja, hogy egy mintaszerű kapcsolatban él, ahol a bántalmazót példamutató, rendes embernek látják, aki tiszteli és szereti a társát. Ő is ilyennek látja sajátmagát, ezért az ismerősök, rokonok sokszor nem is értik a bántalmazott lehangoltságát, a depresszió-közeli, vagy súlyosabb esetben depressziós állapotát.
Valljuk be, nagyon sokan nem értjük, vajon miért él egy nő, egy ember, bántalmazó kapcsolatban.
Az áldozatnak rá kellene ébrednie arra, hogy a társa mellett, szó sincs kölcsönösségről, amit feltételez, mert amíg ezt nem látja be, csak a saját zavarodottságát érzékeli, és nem tud kilépni ebből a mókuskerékből, értéktelennek, hasznavehetetlennek érzi magát, önbizalomhiányban szenved folyamatosan. Meg kellene látnia, a párja nem akarja őt egyenlő félnek elfogadni, uralkodni akar felette, az ellenőrzése alatt akarja tartani.
Bárki volt is az első elkövető: szülő, nevelő, tanár, vagy bárki más, akihez érzelmileg kötődött, ha nem ébred rá, hogy őt érzelmileg súlyosan bántalmazták, újra és újra beleeshet, beleesik abba a csapdába, hogy bántalmazó társat választ magának, nem tanulva előző kapcsolatából, kapcsolataiból. Ugyanis rendkívüli önbecsüléssel kell rendelkeznünk ahhoz, hogy felismerjük, valaki lebecsül bennünket, de akinek az önbecsülése sérült, az az ember erre a felismerésre képtelen.
A mindennapos életben az emberi kapcsolatokban sajnos jelen van az agresszió minden formája, beleértve a lelki, szexuális és fizikai erőszakot, elmenve akár a gyilkosságig is. Az erőszaknak ezek a kategóriái nem különülnek el egymástól, hanem sokszor összekapcsolódnak, vagy fokozatosan mennek át egyik formából a másikba. A hatalom megszerzésének és megtartásának a politikán túli formájában, a hadviselésben is fontos szerepet tölt be a rakéták, repülők és bombák mellett a pszichológiai hadviselés, amely az ellenség demoralizálására, lelki megtörésére törekszik. A párkapcsolatokban is törekedhet az egyik – vagy mindkét – fél a hatalom megszerzésére, aminek eszköze lehet a nyílt fizikai erőszak mellett a manipuláció, gazdasági ellehetetlenítés, gyerekekkel való zsarolás vagy akár a pszichológiai terror is.
Mint már említettem, az agresszor sokszor maga is áldozat. Ha erre a bántalmazó rádöbben, akkor a viselkedésén is képes lesz változtatni és új alapokra helyezni a kapcsolatot, ha nem, a kapcsolat menthetetlenül megromlik, és a bántalmazó elkövetkező kapcsolatai is ugyanezeket a sémákat fogják követni.
„Sticks and stones may break my bones, but words can never hurt me”, amely szerint a botok és kövek összetörhetik a csontjainkat, de a szavak soha nem bánthatnak. De igen, ahogyan a botok és kövek a csontjainkat törik össze, úgy a szavak a szívünket...”. A szóbeli erőszak hatásai nem láthatók úgy, mint a fizikai erőszaké, de attól még annak áldozatai szenvednek tőle, amint Robert Fulghum is írja: „Ha rákiabálunk egy élőlényre, megöljük benne a lelket.”
Ha úgy érzed folyamatosan megaláznak, hidd el nem veled van a baj, hanem azzal a másik emberrel. A bántalmazást nem vagy köteles elviselni semmilyen formában.
Itt kérhetsz segítséget: www. nane.hu