Magas, jóképű, láthatóan jól szituált, 35 év körüli férfi bámul ki az ablakon az éjszakába. Jól ápolt kezein megakad a tekintetem. Remegnek. Azon tűnődöm, vajon mi okozhatja ezt a tremort, és amikor felém fordul, mosolyogva rákérdezek.

– Sok volt a kávé? – Üres tekintettel bámul rám, majd picit oldalra billenti a fejét, szája szegletében mosoly jelenik meg, és visszakérdez:

– Miből gondolod?

– Remeg a kezed – válaszolom, majd, hogy leplezzem a zavaromat hozzáteszem: – Három kávé után én is úgy érzem magam, mint egy felturbózott papagáj. Ránéz a kezeire, azután a sötétséget fürkészi újra...

Meg voltam róla győződve, hogy itt véget ér a beszélgetésünk, és pszichológia jegyzeteimbe temetkeztem.

Hirtelen beszélni kezd, elmondja, hogy mekkora nyomás nehezedik rá. A felső vezetés eredményeket vár, az asztalán halmokban állnak az aláírandó, elintézendő feladatok, a beosztottjai állandóan hülyeségekkel zaklatják, a telefon megállás nélkül csöng, és mindig mindenre neki kell odafigyelnie.

Nem csoda, hogy iszik, valahogyan le kell vezetnie a napközben felgyülemlett feszültséget. Az alkohol eddig ellazította, – meséli – de mostanában már csak az olthatatlan vágy maradt az egyre nagyobb mennyiségű whisky után. Na meg az undor reggelente. Pár hónapja a barátnője is elhagyta, és már a munkahelyén is egyre rosszabbul érzi magát. A stressz teljesen felőrli az idegeit és azon kapta magát, hogy egy-egy feszültebb pillanatban mit meg nem adna egy korty whiskyért.

 – Ugye te is alkoholistának tartasz? – szegezi nekem váratlanul a kérdést.

Itt le kell szögeznem, hogy az alkoholizmus nem feltétlenül azonos az állandó részegséggel, sőt van olyan alkoholista, aki „szintívó”. Őt szinte soha nem láthatod részegen. Neki ahhoz, hogy ne remegjen a keze és képes legyen a munkavégzésre, szüksége van egy bizonyos alkoholszintre, de nagyon ritkán iszik annyit, hogy lerészegedjen.

Az is igaz, hogy egy magas beosztású munkatárs nagyon sokáig titokban tudja tartani az alkoholizmusát, mivel a munkája egy részét időről-időre elvégzik a beosztottjai. Mivel a munkáltatónak is kínos, ezért évekig el lehet lavírozni egy közepes állapotban lévő alkoholistának, akár kifejezetten jó anyagi körülmények között is. Mint láthatjuk, mindenki igyekszik leplezni ezt az állapotot.

Nagy tévedés azt hinni, hogy egy alkoholista nem lehet igényes, mivel nagyon sok alkoholfüggő kínosan ügyel saját és környezete tisztaságára, mert ezzel is próbálja bebizonyítani magának és másoknak, hogy nincs baj. Persze ahogy függősége mindinkább elhatalmasodik, egyre kevésbé lesz képes a tökéletes tisztaságra.

A vezető beosztású alkoholisták sokszor maximalista emberek, akik azért kezdenek el inni, mert az alkohol jó serkentőszernek bizonyul számukra és kis mennyiségben fokozza a munkabírásukat. Aztán a felpörgetett munkanap után némi alkohol segítségével könnyebb az alvás.

Hogy hol kezdődik az alkoholizmus azt egy alkoholista soha nem fogja felismerni, mivel meg van róla győződve, hogy bármikor képes lenne abbahagyni az ivást. Talán az elején még valóban pusztán csak az akarata erejével képes lehetne rá, de sajnos mire ráébred, hogy nagy baj van vele, addigra a poklok poklát is megjárja. Nagyon nagy szerencse, ha szerető és valóban segítő, és nem a titkolózásban segédkező társak veszik körül, ezeket az embereket, mert az alkoholfüggőség súlyos leépüléshez vezet, és teher mind a függőnek, mind a környezetének.  

Sajnos az alkoholizmus nagyon alattomos tud lenni, mire kiderül, hogy baj van, addigra pusztán az akarat kevés. Fontos, hogy orvosi segítséget kérjen az alkoholfüggő a leszokáshoz, mert e nélkül kicsi az esély a sikerre, és még az életét is veszélybe sodorja, mivel ilyen esetben a delírium tremenssel és más kockázati tényezővel is számolnia kell!

Amikor egy nehéz nap után lehörpintett ital kellemesen ellazít, még nem feltétlenül vagy alkoholista.

De ha a barátod, társad szemmel láthatóan mindent elkövet, hogy megihassa az esti kis italát, és ennek a mennyisége folyamatosan nő, akkor elkezdhetsz gyanakodni.

Kora reggel álmos és nyűgös óvódás korú fiúcska néz undorodva a kezében tartott, számomra is felismerhetetlen valamire, miközben az édesanyja lelkesen magyarázza a barátnőjének, hogy végre talált egy óvodát ahol legalább a vegetáriánus étkezés megoldott a gyermeke számára. Igaz ez azzal jár, hogy utazgatniuk kell, és sokba is kerül (ez az én megállapításom), de megéri.

Egy szívfájdalma van még , amit mindenképp szeretne orvosolni, hogy a gyermekorvosuk helyteleníti a döntésüket, ezért másikat keresnek helyette, ez idáig eredménytelenül. Bosszankodva állapítja meg, mennyire nehéz jó gyermekorvost találni.

Miközben hallgatom az anyuka érvelését, nézem a kisfiú hamuszürke arcát, karikás szemeit, és azon tűnődöm, vajon tényleg fontos-e ennek a vékonyka csöppségnek a vega életmód annyira, hogy ezért hajnalok-hajnalán zötykölődjön a nem túl tiszta vonaton?

Eszembe jut az a két év, amikor én is vegán voltam. Csodára számítottam, azt hittem, ha elhagyom az állati eredetű táplálékot sokkal energikusabb, egészségesebb leszek, de tévedtem. Rá kellett jönnöm, hogy a kiegyensúlyozott táplálkozás az egyetlen üdvözítő út a számomra. Természetesen ma is nagyon kevés húst fogyasztok, de változatosan, mindenből a lehetőségeim szerint.

Szigorú vegetáriánusnak vagy vegánnak nevezzük azt, aki a hús mellett más állati eredetű ételt, vagyis tojást és tejterméket sem fogyaszt. (A hal természetesen a húsfélék közé tartozik, így egy vegán halat sem eszik.)

A barátnőm már húsz éve vegetáriánus, de mikor a vegán étkezést megemlítem, hevesen tiltakozni kezd, mondván az olyan macerás, hogy képtelenség lenne kivitelezni, és a süteményekről sem szívesen mondana le. Amit megtudok érteni. Azt is tudom róla, hogy a családjának elkészíti a húsos ételeket, pedig főleg erkölcsi-lelki okok miatt lett vegetáriánus.

Akár hiszik, akár nem én is tisztelem az élet minden formáját, de elfogadtam, hogy Isten mindenevőnek teremtette az embert. Saját bőrömön tapasztaltam, hogy a csak növényi eredetű táplálék nem mindenkinek elegendő. Állandósult fáradékonyságom, levertségem, gyomor és egyéb problémáim azzal, hogy orvosom tanácsára újra beiktattam étkezéseimbe az állati eredetű táplálékot, fokozatosan megszűntek. Újra kerek a világ számomra

Ha nem élvezetből, kéjből ölsz, hanem az életben maradásod érdekében, az az élet körforgásának a része. Van egy rossz hírem azoknak akik lelkiismereti okokból vegánok, mégpedig az, hogy a növények is élőlények és bizonyítottan éreznek, ha nem is olyan intenzíven, mint az állatok. Ugye nem szeretnének áttérni a fényevésre?

 A vadászatot, mint sportot, szórakozást elítélem, de mint élelem szerzést elfogadom, ha ez az állat tiszteletével párosul. Emlékezzünk csak vissza a történelemből tanultakra, arra hogyan vadásztak őseink. Ők még értették az ősi törvényt, csak annyit vettek el a „nagy közösből” amire valóban szükségük volt. és a természet évről évre megújulhatott.

Most viszont kidobáljuk a felesleget, és álszent módon vegán étrendet követünk, mert ez most a trendi, de szemet hunyunk a környezetünkben élő éhező gyermekek láttán.

Egy nagyon kedves filozófia tanárom mondta, hogy minden étkezést áldozatnak kellene tekintenünk és tisztelni az ételünket, mint azt valaha a nagyszüleink tették.

Ülök a vonaton velem szemben egy fiatal pár, boldognak kellene lenniük, hiszen babát várnak. De mégsem ez a helyzet.

A kismama szeméből valami megfoghatatlan szomorúság sugárzik, a férfiéból pedig elfojtott düh. Nem ismerem az előzményeket, mégis úgy gondolom semmilyen bűn nem érdemel ilyen megalázást, amit ennek a nőnek át kellett élnie a fülem hallatára. A férfi halkan és kimérten lökte oda a feleségének – Csak azért vettelek el, mert terhes maradtál! – A fiatal asszony szeme könnybe lábad és az ifjú férj újabb „kedves” szavakat intéz felé – Most meg mit bőgsz!? ... Ha látnád magad, ahogy folyik a taknyod és a nyálad...Legalább töröld már meg a képed... Vegyél elő egy papír zsebkendőt te szerencsétlen!... Undorító vagy! – A gyomrom forog és valóban undorító amit látok, de nem a kismama a szánalmas és undorító számomra, hanem az a balfék, érzelmi analfabéta aki, „jófejségből” feleségül vette.

 Bevallom nem bírtam szó nélkül megállni, és az úrnak azt tanácsoltam, hogy sürgősen forduljon szakemberhez, mert szemmel láthatóan gondjai vannak. Igazából nem is tudom, hogy honnan vettem a bátorságot, mégis megtettem. A legmeglepőbb az volt, hogy nem ugrott a torkomnak, hanem elővette legbájosabb mosolyát és egy papír zsebkendőt, amit e szavakkal nyújtott át „szeretett arájának”: – Na jól van, ne sírj már, csak vicceltem! – Ez végképp kiverte nálam a biztosítékot. Ez a nárcisztikus barom komolyan nem érzi, hogy mit csinál?

 A megdöbbentő az egészben az, hogy tényleg nem, és valóban segítségre szorul. Egy érzelmileg sérült ember, aki a gyermekkorából hozott sérüléseit, szorongásait, a partnerén torolja meg. A fájdalmas az egészben az, hogy ez a viselkedés oldja a benne felgyülemlett feszültséget, és ezt napról- napra, hétről- hétre, évről-évre megfogja ismételni, mindaddig, amíg van valaki, aki annyira szereti őt, hogy ezt hagyja.

Vannak akik azt mondják ezekre az emberekre, hogy „energiavámpírok”, akiket messzire el kell kerülni. Talán nem így van! Úgy gondolom, ezek a bántalmazók maguk is segítségre szorulnak, csak nincsenek ezzel tisztában. Ha ezek az emberek ráébrednek, mi vezérli őket, mi az a trauma, ami miatt ilyen szörnyeteggé váltak, akkor kiegyensúlyozott boldog családi életet élhetnek, mind ők, mind az általuk terrorizált házastárs is. De ehhez feltétlenül rá kell ébredniük, hogy a viselkedésük nem egészséges.

Nagyon sok esetben sem a bántalmazott sem a bántalmazó nem érzékeli milyen gyilkos játszmák zajlanak közöttük. Miközben a bántalmazott elveszíti az önbecsülését és egyre értéktelenebbnek érzi magát, addig a bántalmazó látszólag kiegyensúlyozott, magabiztos ember benyomását kelti, pedig csak egy mélyen szorongó, érzelmileg felnőni képtelen „kisgyerek”.

Napjainkban nagyon sok szó esik a nők elleni erőszakról, de az emberek többsége csak a fizikai bántalmazást tartja erőszaknak. Pedig ha tudnák, hogy mire az első pofon elcsattan – ha egyáltalán elcsattan – addigra a bántalmazott lelkileg már romokban hever, hiszen a lelki terror, ha külsérelmi nyomot nem is, de pszichésen igenis mély nyomokat hagy.

Külön problémának tartom azt is, hogy a kívülállók általában egy látszólag jól működő kapcsolatot látnak, hiszen a bántalmazó, vagy nevezhetjük agresszornak – ahogy tetszik – köztiszteletben álló, csodálatosan jó ember a társadalomban. Tehát nem általában agresszív emberről van szó, hanem egy olyan valakiről, aki a saját frusztrációját, önértékelési zavarát a másik emberre vetíti rá, arra, akit állítólag szeret.

A bántalmazott szinte minden esetben először saját magában keresi és véli megtalálni a hibát: „Biztosan igaza van, rosszul látom...”, „Túl érzékeny vagyok, nem kéne ilyen apróságon megsértődnöm” stb... Már abban sem biztos, hogy amit érez, azt jogosan érzi-e? Úgy gondolja, a fájdalom, ami belülről emészti, az mind az ő gyengesége, alkalmatlansága, és ha jobban teljesítene, nem lenne ennyire érzékeny, stb., sokkal boldogabb lehetne, hiszen a párja szereti őt, csak ő nem méltó erre a szeretetre, amit a párja minduntalan meg is erősít benne. A közvetlen környezete is azt látja, hogy egy mintaszerű kapcsolatban él, ahol a bántalmazót példamutató, rendes embernek látják, aki tiszteli és szereti a társát. Ő is ilyennek látja sajátmagát, ezért az ismerősök, rokonok sokszor nem is értik a bántalmazott lehangoltságát, a depresszió-közeli, vagy súlyosabb esetben depressziós állapotát.

Valljuk be, nagyon sokan nem értjük, vajon miért él egy nő, egy ember, bántalmazó kapcsolatban.

Az áldozatnak rá kellene ébrednie arra, hogy a társa mellett, szó sincs kölcsönösségről, amit feltételez, mert amíg ezt nem látja be, csak a saját zavarodottságát érzékeli, és nem tud kilépni ebből a mókuskerékből, értéktelennek, hasznavehetetlennek érzi magát, önbizalomhiányban szenved folyamatosan. Meg kellene látnia, a párja nem akarja őt egyenlő félnek elfogadni, uralkodni akar felette, az ellenőrzése alatt akarja tartani.

 Bárki volt is az első elkövető: szülő, nevelő, tanár, vagy bárki más, akihez érzelmileg kötődött, ha nem ébred rá, hogy őt érzelmileg súlyosan bántalmazták, újra és újra beleeshet, beleesik abba a csapdába, hogy bántalmazó társat választ magának, nem tanulva előző kapcsolatából, kapcsolataiból. Ugyanis rendkívüli önbecsüléssel kell rendelkeznünk ahhoz, hogy felismerjük, valaki lebecsül bennünket, de akinek az önbecsülése sérült, az az ember erre a felismerésre képtelen.

 A mindennapos életben az emberi kapcsolatokban sajnos jelen van az agresszió minden formája, beleértve a lelki, szexuális és fizikai erőszakot, elmenve akár a gyilkosságig is. Az erőszaknak ezek a kategóriái nem különülnek el egymástól, hanem sokszor összekapcsolódnak, vagy fokozatosan mennek át egyik formából a másikba. A hatalom megszerzésének és megtartásának a politikán túli formájában, a hadviselésben is fontos szerepet tölt be a rakéták, repülők és bombák mellett a pszichológiai hadviselés, amely az ellenség demoralizálására, lelki megtörésére törekszik. A párkapcsolatokban is törekedhet az egyik – vagy mindkét – fél a hatalom megszerzésére, aminek eszköze lehet a nyílt fizikai erőszak mellett a manipuláció, gazdasági ellehetetlenítés, gyerekekkel való zsarolás vagy akár a pszichológiai terror is.

Mint már említettem, az agresszor sokszor maga is áldozat. Ha erre a bántalmazó rádöbben, akkor a viselkedésén is képes lesz változtatni és új alapokra helyezni a kapcsolatot, ha nem, a kapcsolat menthetetlenül megromlik, és a bántalmazó elkövetkező kapcsolatai is ugyanezeket a sémákat fogják követni.

„Sticks and stones may break my bones, but words can never hurt me”, amely szerint a botok és kövek összetörhetik a csontjainkat, de a szavak soha nem bánthatnak. De igen, ahogyan a botok és kövek a csontjainkat törik össze, úgy a szavak a szívünket...”. A szóbeli erőszak hatásai nem láthatók úgy, mint a fizikai erőszaké, de attól még annak áldozatai szenvednek tőle, amint Robert Fulghum is írja: „Ha rákiabálunk egy élőlényre, megöljük benne a lelket.”

Ha úgy érzed folyamatosan megaláznak, hidd el nem veled van a baj, hanem azzal a másik emberrel. A bántalmazást nem vagy köteles elviselni semmilyen formában.

Itt kérhetsz segítséget: www. nane.hu